A Vörösuszály már nem fiatal. 1994-ben ugyan az év autója volt, de hát azóta elröppent egypár év.
Bár ebből, az első szériából, ami hordoz a hűtőmaszkján még egy kis izgalmat – sehol máshol, teszem hozzá – nem jutott el sok Magyarországra, a második szériából importáltak már egy komolyabb szakajtónyit, főleg a dízel kombikból, amiket ma már az igazán szakadt munkásautók krémjében találunk.
Alkatrész tehát van bőven, ha behal a váltó, törik a vízcső, miegymás. Csak hát a belső, műanyag burkolati elemekből van hiány. A rejtélyesen kitört légbefúvó rostélyból. Meg a csomagtartó falából. És abból a kis pöcökből. Amire a kalaptartót akasztjuk!
Mert hogy az elengedett, kész, vége, féloldalasan lóg az egész. Nézi az ember, nézi, használja így, bosszankodik, baszakadik pakolásnál, kiveszi, visszateszi, látja, hogy nem jó. Aztán észreveszem, hogy kezd meghajlani a kalaptartó. Ejj, ide megoldás kell, de izibe! Apaszerelpower!
No nézzük, ez egy kampós kis műanyag fül volt, középen egy kis rúddal, ami befeszítette a kampókat. Hát ez pont olyan megoldás, mint a tipli-csavar. Nincs több kérdés, elő a mérőt, 5-ös tipli, facsavar.
Kinyitom beteszem benyomom hosszú levágom becsavarom.
És hopp, működik, kész is!
A Vörösuszály eddig szerencsés volt, még most is szépen egyben van, de kell is vele foglalkozni, no. Ha így folytatja, egyszer még talán OT rendszámot is kap. De addigra szerzek egy ilyen pöcköt is!
